A szülőhely vonzásában

Néphagyomány, népnyelv, néprajz: kimeríthetetlen téma nemcsak szakavatottaknak. Amatõr is csipegethet belőle, és e csipegetés annál könnyebb, minél közelebb vagyunk a népélethez, a „tiszta forráshoz”. Számomra is ilyen tiszta forrás és gyökér a Gyergyói-havasok övezte Csomafalva. Számtalanszor felmerülnek bennem az udvar bújócskázásra alkalmas zugai, a szülőház kincsesbányájának számító híd (azaz padlás), a csûr és a csûrkert (a csûr mögötti zöldséges), a vízimalom zúgása, a málnavész (málnás) susogása, gyermekkorom csencsóháborúi (fenyőtobozok dobálása). Mind-mind csupa kedves emlék, és ezekkel együtt tolulnak az ember ajkára azok a szavak is, amelyeket talán csak a gyergyói térség embere ért meg. A más vidékeken élõk – hiába magyarok – csak sejtik az értelmüket. Emlékszem, magyaróráimon, amikor a népszokásokról, népmûvészetrõl vagy éppen a tájnyelvrõl beszéltünk, a Fehér megyei Marosújváron élő magyar gyermekeink csak külön magyarázattal, képábrázolással értették meg az olyan népnyelvi kifejezéseket, mint léhelés, tilólás, gerebenezés, motolla, csörlõ, vetõlõ, osztováta. A len- és kenderfeldolgozás tipikus népnyelvi szavai ezek, s mi csomafalviak jól ismertük mindenik szó értelmét, mert a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben én is dolgoztam ezekkel a szerszámokkal. Szintén felejthetetlen emlékeket idéz számomra sok népi táplálkozással kapcsolatos kifejezés is.

Az otthoni aszalt szilvás, füstölt csontos bécsinált levesnek, a karácsonyi foszlós kókonyának (fonott kalácsnak) az ízét, illatát mintha most is érezném. A rakón (szénapadláson) tartott bingyószerû (apró) téli alma is olyan jó volt januárban! Nyüvesek (kukacosak) voltak, de nem számított. Nyár vége felé a hitvány fosóka (hasmenést okozó) szilváért is verebekként csüngtünk a fán. Amikor nagyobbacska lettem, már aktív élményként éltem meg a kenyérsütés napját is. A húgommal már nemcsak lábatlankodtunk, hanem – erõnkhöz képest – segíteni is próbáltunk anyámnak. Jó erõsen fogtuk a dagasztó tekenyõ fülét kétfelõl, mialatt édesanyám izzadó homlokkal, kujakba (ökölbe) szorított kézzel gyömöszölte (dagasztotta) a tésztát. A szakajtót (amin édesanyám a kenyereket gömbölyítette) mindig én szerettem belisztezni. A felforrósodott kemence földjének a kipemetelését (botra erõsített vizes ronggyal való kitörlését) már édesanyám nem bízta ránk, gyermekekre, azt már maga végezte. A kemenceajtó elõtt összegyûjtött parázson sült lángosnak az illata fenséges volt! A bevetés után negyedóra múlva már bekukucskálhattunk, hogy van-e damó (kenyérdúc). Nem számított, hogy forró volt, egyik kezünkbõl a másikba dobáltuk és máris bekaptuk. Karácsonykor ugyanúgy vártuk a galambasok megsülését is. Az éneklõknek szánt, galambformára megsütött kalácskák voltak ezek. Mi, házi gyermekek kaptunk belõlük elsõnek, miután fõpróbaként elfújtuk karácsonyi énekünket, s utána indultunk is házról házra. A gyergyói ember törökbúzához, cseresznyéhez, paradicsomhoz, árgyéhoz (paprikához), gogoshoz (paradicsompaprikához), vinetához (padlizsánhoz) csak úgy jut hozzá, hogy pityókával (krumplival) cserél, vagy méregdrágán megveszi. Az árut görjék (magyar árusok) hozták melegebb éghajlatú megyékbõl, kóberes (födeles) szekerekkel. Hegyvidéken viszont a hideg éghajlat ajándéka: az erdei eper, a málna, a kokojza (áfonya), fásmeggy (vörös áfonya), a hiripgomba (vargánya), a korallszerû csirkeláb, a hófehér magyaralja, a narancsszínű fenyőalja (rizike), az ízletes rókagomba, no meg a pöfetegek, amelyeket mi lófingnak vagy lúdordának neveztünk. A hecserli otthoni neve, a seggvakaró sem ismert errefelé. Ha a tejfeldolgozásról beszélek, szólnom kell a vajkészítésrõl, a dérzsa kiverésérõl. Az összegyûlt tejzsír leszedése után visszamarad az író. Meleg fõtt pityókával mindig elfeszültünk (azaz ellaktunk) tõle. A tehén borjazása utáni elsõ napok tejét festejnek nevezik. Édesanyámnak – falusi szokás szerint – gondja volt rá, hogy minél több felnõtt és gyermek ihasson belőle. Azt tartották, hogy ezáltal biztosítva van az állat jó tejelõképessége. A sajtkészítés végterméke a zsendice (tejsavó). Az orda kicsapódása után marad vissza, és kitûnõ az öntött salátába. A ház elõtt nálunk is ágas volt (kiszáradt fa lecsonkított ágakkal), ezen száradtak a kondérok, köcsögök meg a fejõsítár.

Gyermekkorom felejthetetlen élménye volt a disznóölés. Itt Marosújváron is vágunk disznót, de a mi gyermekeink élményvilágából hiányzik az arcmelegítõ szalmamáglya varázsa. Kóstolót (frisset) vinni sem szokás a rokonoknak, mint Csomafalván. Gyergyói világunkhoz tartozott még az orotás (hegyikaszáló), az ott elkészített tojásrántottás frustokok (reggelik) és a kaszások gyorslevese, a damika. Ha esküvõre, nyaralásra vagy éppen temetésre hazamegyek, alig várom, hogy számbavehessem, mi maradt meg gyermekkorom népszokásaiból, és hallhassam szülõfalum tömör, ízes székely kifejezéseit a kissé ö-zõ hangszínnel. Egyszóval a szülõhely bûvkör számomra.
Szőcs Rozália (Marosújvár)